Kutyaszános kalandtúrák

Fogd be!

BOB — Sat, 08 May 2010 08:24:01 GMT

Nem szóltam még a kutyafogathajtás egyik igencsak lényeges eleméről, pedig megérdemli.

Addig rendben van, hogy az ember vérrel-verítékkel, sok lemondással, áldozattal összeszedi a megfelelő kutyákat, felszerelést, ráadásul a sors különös kegye folytán végre sikerül időt szakítania egy kutyás körre. Ha valami véletlen folytán még az időjárás és az útviszonyok is kedvezőek, az ugyan kicsit gyanús, de nosza, induljunk!

Először is érdemes alaposan megtervezni az előkészületi lépéseket, hiszen a banda a legelső befogásra utaló jelre üvölteni kezd, ami egészen a rajtig tart. Ez ugyan megszokható, meg hát érthető is, de tizenpár kutyánál már elég hangos.

A várható útviszonyokat, hőmérsékletet, nehézségi fokot, és a mindebből eredő fogattempót - na meg a felszerelésünk pillanatnyi állapotát! - figyelembe véve eldöntjük, mennyi kutyát fogunk be, merre és mennyit megyünk.

Ezután, vagy eközben magunkra öltjük dicső kutyázós ruhánkat. Ez többnyire nem nagyon hasonlít James Bond gálaruhájára, inkább a helyi mosoda szennyestárolójának bemutatójára. Különösen, ha már mögötte van egy-két jobban sikerült futam. Tehát részemről - egy alapedzésen, nem a versenyeken, bemutatókon! - gumicsizma, lepukkant nadrág, hasonló kabát. Biztonsági póráz a derékra, ha nem kispolákkal megyünk, akkor bukósisak a fejre! A póráz fő haszna, hogy azon fityeg a vezérek nyakkötele - persze tárolhatnám a kötélzettel is -, na meg ha kutyázom, mindig van nálam póráz. A bukósisak értelme nem igényel magyarázatot, bár a gyakorlatban ez inkább úgy jelenik meg, hogy ha rajtam van, akkor nincs balhé, ha nincs, akkor meg aggódhatok, nehogy épp most tanyáljak egy orbitálisat!

Na, kilépünk a házból, a kutyák meglátnak, nóta indul! A különböző hangfekvésű nazgulok és sziamangok hangorkánja közepette előrángatjuk a tervezett járművet - szán, edzőkocsi, kispolák -, kiteregetjük a kötélzetet, kirakjuk a hámokat. Mivel ez is eltart pár percig, mostanában igyekszem ezt még az előző esti etetéskor megejteni, amikor a népség rág, így nem gondol az indulásra, tehát csöndben van. Néha már sikerül is nem elfelejteni...

Persze nem csupán a kutyák észlelik, hogy befogni készülök, hanem az időjárás is, ezért ha addig borús, hideg idő volt, egyből eloszlanak a felhők, kisüt a Nap, a hőmérséklet pedig öles léptekkel megindul fölfelé. Ez olyan szintig fajulhat, hogy esetleg erősen át kell írnunk az aznapi edzéstervet is. Sőt, egyszer kénytelen voltam a már befogott vezérkutyákat is kifogni, lefújni az egészet, ugyanis a felhők csak a konkrét befogás kezdetére ugrottak szét, de akkor tíz perc alatt 3-ról 8 emelkedett a hőmérséklet és még csak reggel nyolc volt. (Újabb negyedóra múlva már semmiképp nem nekik való, ráadásul napsütötte útvonal várta volna őket. Nem vagyok egy szőrözős e téren, de ha árnyékban van 15, mi meg a napon megyünk, az nem jó.) Hát nem örült a társaság, látva amint elpakolok mindent. Én sem.

Na de elkezdjük a befogást. A tombolva zúzó társaságot láncra rendezem, majd felmarom öreg vezérünket, Bekturt és befogom elölre. Van aki hátulról kezdi a befogást, az elejét pedig addig kiköti - mondván, addig is kíméljük a vezér idegeit -, de én nem így teszek. Bár valóban megterhelő idegileg egy álltában őrjöngő banda elején várakoznia, de az edzőkörút során érik még hasonló lelki kihívások. Na meg ha nem tudná ekkor irányban tartani a jónépet, akkor mi lesz, ha valahol kint a prérin kell megállnunk, netán várakoznunk? Aláírom, hogy más máshogy boldogul, én így.

A többi ápolt befogása sem bonyolultabb, bár ha fiatalok is vannak a fogatban - és nálunk pillanatnyilag négy is van -, akkor jó arra ügyelni, hogy lehetőleg ne egymás mellé kerüljenek, mert zavarhatják egymást, begabalyodnak, rossz szokásokat vehetnek föl. A mi ifjaink épp mostanában érnek be olyan szintre, hogy már egymás mellett is mehetnek. Tovább árnyalja a képet, ha némely kutya politikailag nem semleges. Nálunk pl. Arak kifejezetten szélsőbaloldali, ha jobb oldalra fogom be, legkésőbb az induláskor átugrik jobbra, akkor is, ha ezzel a másik kutyára érkezik. Volt már egy igen necces rajtom emiatt a Hargitán. Ott Duhaj hátán lovagolva kezdte a vágtató rajtot, ami nem tett jót se Duhajnak, se a menetbiztonságnak, se nekem, ugyanis erre figyelve az első - jobbra, majd egyből ledöcc 80 centit, itt azonnal derékszögben balra-típusú - kanyarban akkorát estem, hogy majd kivittem egy kerítésoszlopot. Van még ezen kívül is pár inkább baloldali érzelmű kutyánk, de ennyire egyik sem. Bektur is inkább baloldalt dolgozott jobban első éveiben, de kinőtte. Érdekes, hogy kifejezetten a jobb oldalt kedvelő kutyánk még nem volt. Vagy mindegy nekik, vagy ha nem, akkor baloldaliak voltak és vannak. Újabb öröm, ha valamelyik kutyánk rákap arra, hogy a menetirányra ferde testtel húz. Vagyis menet közben a fara messzebb van a főkötéltől, mint a válla. Ez előfordul lónál is, kutyánál is, szabadon futás, vagy épp nyereg alatt is - igaz, a kutyák nyergelése még nem annyira elterjedt -, nem véletlen írnak hosszan arról a szakirodalmak, hogyan állítsuk egyenesre a lovunkat. A ferdén húzó kutyák problémáját - nem túl hatékony húzásmód, hamar ki is fárad az állat (meg hát furán is néz ki) - nálam eddig még mindig sikerült azzal orvosolni, hogy egyszerűen áttettem a másik oldalra. Később aztán belejönnek, aztán már mindegy hova fogom be, dolgozik mindenhol. Most épp Bajar ilyen, amúgy minden téren teljesen őrülten dolgozó, rohamosan tanuló nagyreményű kis batár (11 hónaposan 66 centi!) kanunk.

Tehát a látszólag egyszerű "befogok, oszt usgyi!" a háttérben nem mindig ilyen sima ügy. De jól van, befogtunk mindenkit, indulhatunk! Nem teljesen mindegy, hogyan sikerül ezt a következő bravúrt előadnunk, itt is jöhetnek meglepetések. Erről szól a következő mesém.

Nyájak,vizek,emberek

BOB — Tue, 01 Dec 2009 09:46:21 GMT

Ebben a hónapban nekem nem a péntek tizenharmadika bizonyult szerencsétlen napnak. Hanem a csütörtök tizenkettedike. Mivel a 80 kilós, négykerekű edzőkocsink jobb hátsó kereke épp gyengélkedik, az ázott talaj pedig nehézzé tette volna a kispolszki húzását, ezért hát kimentem nyolc ebbel, a huszonhat kilós háromkerekűvel, mögötte vonszalékként egy teherautógumi. Jól működő rendszer, a Bakonyban 5,5 évig ment a dolog. Persze a gumit húzó drótkötélen nem volt rajta a szükséges bandázs - egy locsolócsődarab -, ezért úgy próbáltam elejét venni annak, hogy a kerék az első kanyarban bekapja a kilendülő drótkötelet, hogy lábbal eltartottam. Sikertelenül, mert félig bekapta, ráadásul bal lábbal sikeresen kívülre léptem a keréken, ezért az éles jobbkanyarban én álló bal kerékkel, valamint a kocsin kívül letett bal lábbal mutatványoskodtam. Nem estem el, de ezt én magam sem tudom elhinni. Mivel késve indultam, kicsit meleg volt, ezért 1,5 km után könnyítésként lekapcsoltam a gumit, mondván, a kutyák sem szaggatnak igazán, meg hát sík vidéken mi gond lehet? Kiderült, mi lehet...
A banda tényleg közepesen kezdett, de aztán úgy fölpörögtek, h. csak na! Kezdtem az eredetileg 25-30 km-es tervemet fejben 42-re átírni.
Tehát mentünk, mint a zállllat, elzúgtunk egy nyáj mellett - Deli is egyre fegyelmezettebb vezér tanoncként -, majd föltűnt a távolban egy másik nyáj. Mi baj lehet?
Ezzel a másik birkanéppel sem lett volna gond, de a tanyáról bóklászott a nyáj felé - előttünk, az úton keresztben - egy puli, meg egy pincsi keverék. A kutyák rástartoltak, volt 300 m előny. A puli elhúzott, de a pincsi ott riszálta magát, hiába üvöltöztem neki.
Olyan 50(!) méterről már felfogta, h. futni kéne, de hát azokkal a lábakkal... én meg fékeztem ugyan, de hát a banda nem volt kint napok óta, rendes távra meg vagy 10 napja, 4 belőlük tavalyi fiatal, 2 agár (...), na meg a vizes, saras fű is csúszott. Végül is a pincsi lement oldalra, de olyannyira közel és közelre, h. ráfordultak.
Feebee meg is fogta, erre a többi is. Én leszökkentem az akkor már fekvő kocsiról, erre Bátor agarunk is odafért. Egyből folyt a vér, szerencsére a kutya fenékbőre nem életpont...
Ismerve a két agáregér különös szimpátiáját a futás közben talált idegen kutyák iránt, azonnal reagálnom kellett. Gyorsan - és nem csupán szóval - visszarettentettem Bátort és Arakot, a többi már egyszerűbb volt. Feebee is kapott némi dörgedelmet, mert nem engedte el az ekkora már láthatóan nem a helyzet magaslatán álló pincsit. Szerencsére komoly baja nem lett a törpnek, ugyanis amint kiköpte Feebee, úgy elfutott, ahogy akkor kellett volna, amikor meglátott minket. Túlélte, csak reggelre gondolom, dagi lett a nyakán Feebee csókja, meg a Bátor által ütött lyukak az alvégen.
A juhász mindeközben nagyon csöndben volt, meglehetősen riadtnak tűnt a begerjedt falkától. A nyáj eközben dícséretes helyzetfelismeréssel elindult haza - fokozott tempóban! -, ő utánuk.
Na de ez még csak a dolog akció része! A nyáj és a nyájas agrárproletár elkocogtak haza, én meg ottmaradtam nyolc felajzott carnivorával, akik erősen vágyódtak a nyáj után. A fék fog, de a húskedvelők serege ezzel nem törődött. Először nem tudtam, mit csináljak, aztán ügyesen próbáltam visszatérni a fogat elejéről a kocsira. Sikerült, csak kb. 30 m-t húztak közben a sárban a fekvő kocsin/mellett... :)
Ezzel eljátszogattunk egy ideig, nem mondhatnám, hogy unatkoztam... Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült valahogy egyszer csak mellélépni a kocsinak, de ők robbantak, én meg kullancsként ragadtam a talpra ugró kocsiba. Szép tempóval haladtunk, átkelve egy kb. 6 m hosszú, 2,5 m széles és sajnos vagy 40 centi mély pocsolyán... de a fejem jobb fele és a jobb vállam kilátszott!
De mindenképp ez volt a jobbik eset, legalább nem hagyott ott a hangsúlyozom, többségében betanítás alatt álló társaság! Na, szerencsésen partot értem, majd némi iszappakolás vételezése után megálltunk. A pocsolya azért volt jó, mert egyrészt kicsit lemosott - az iszap előtt -, másrészt addig sem üvöltöztem hiába.
A szerencsés megállás után visszafordítottam a fogatot, mert azért élénk szélben, novemberben nem jó ötlet további 33,5 km-t tervezni, ha a csizmámban is csordultig áll a víz, meg a hajamból is csorog.
Tulajdonképpen alig lettem saras. Itthon még a csizmámban tartózkodó zoknis lábamon is találtam némi sarat. A zokni alatt...
Persze a visszafordulást Feebee egyszer csak fölülbírálta, amit akkor és ott nyugodtan értelmezhettem részéről hibás döntésnek. Ragaszkodtam hát elképzelésemhez és demonstráltam, ki itt a legvizesebb főnök. Ugyanis megint megfordítottam őket. Feebee makacs kiscsaj, de legendás öreg vezérkutyánk, Böldzsi is elég hasonló volt eleinte. Ha csak olyanra érik be, mint Böldzsi, nem szóltam!
Utána semmi gond, zúztunk haza. Az első kerékbe ugyan mintegy öt cm-es nyolcas ugrott a heves próbatételektől, de legalább kitartott. Csak kicsit rázott oldalra, ahogy lökdöste a villát: tadadamm, tadadamm, tadadamm. Egy száraz csatorna fölötti hídon átkelve bevettük az ott szokásos éles jobb kanyart, de nem az ott szokásos tempóban. Erre félig kibillent a jobb hátsó kerék. Forgott, de én azért nem voltam nyugodt...
Az odafelé látott nyáj ekkorra már a földúton pihent. Ez kissé fokozta nyugtalanságom, hisz a félig kiesett kerék-8 fölajzott kutya-kb. 30-as tempó nem annyira szerencsés csillagállás.
Egy barátomat idézem, aki az eset elmesélésekor itt szúrta közbe: "Lehet egy olyasmi megérzésem, hogy nem ez a tréning volt az évtized csúcsedzése?? :)"
Aztán a helyzet szerencsére módosult, de nem feltétlenül a legjobb irányba. A nyáj maradt, mi vágtában közelgénk - volt még kb. 200 m -, de a kerék gondolt rám és inkább kiesett.
A fékbowdennél fogva suhant utánunk, de úgy, h. a küllők nyírták a néhol magasabb füvet. Mit mondhatnék, a tempó, a lelkesedés, a lendület csúcs volt. Hab a tortán, hogy a juhász négy terelés címén tartott kutyája szemből ránk rontott. A birkák elindultak valami félhalott tempóban - minek idegeskednének nyolc feléjük rohanó kutyától? -, de némelyik visszafordult. A juhász nyugodtan, szemlélődve állt.
Én közben kikísérletezhettem azt, hogy a földbe mélyedő jobb hátsó villa nem fog annyit a tempón, mint a kocsi rácsos oldala, tehát ettől kezdve ezzel fékeztem. Elvileg állt a fogat - Bektur és Batu gyakorlatilag is próbált -, de azért az ekkorra már max. 10 m-re bégető hústömegnek köszönhetően csak haladtunk, araszoltunk előre. Mi tagadás, alaposan felőrölte a fiatalok fegyelmét az a nyilvánvaló tény, hogy nem igazán uralom az egyre inkább széthulló járművet... A leghatékonyabb az volt, h. fél láb a rácson, fél láb a főkötél tövét nyomja le, ezzel az első ívet talajművelésre biztatva. Ekkor tényleg megálltunk. Így időztünk hosszú és izgalmas percekig, gyakorlatilag ha nem is mozdulatlan, de legalább állóképbe dermedve. Én a fentebb leírt helyen egytagú laokoón csoportként adtam elő táncos-énekes legjavam, a kutyák a kötelet rángatva csattogtatták a fogaikat (tényleg!) hol a nyáj, hol a négy puliféle felé, akik épp, hogy a lőtávol szélén erősködtek, a nyáj meg ekkorra elinalt 10-ről 15 m-re, aztán beeee. A juhász mélán nézett....
Ekkor - tán megbocsátja a pap - igen emelt hangon fordultam az agráriumhoz, hogy ha már van négy terelőkutyája, akkor esetleg tereltetné el innét a birkákat, de legalább szólhatna nekik. Ő megértést nem jelezve - tán kissé borosan - tűnődve nézett.
Ekkor arra merém kérni, hogy csináljon valamit, mert én itt a belem lógatom ki, hogy a fogat se pulit, se birkát ne mészároljon, de ha nem kíván ő is valamit tenni, én leszállok a kötélről, akkor viszont se puli, se nyáj. Nézett, nézett, majd vélhetően hitt nekem - pedig a nyájjal túloztam, a kb. 120-ból legalább 110 túlélte volna! -, mert elhívta a kutyákat. Ők vonakodtak felhagyni a köpködéssel, de miután Bátor foga szinte a szőrt metszette le egyikük tarkóján, meg Batu is ráunt erre és "vokalizált" egyet, inkább követték az ekkorra csak elinduló nyájat.
Na jó, a sorok rendezése után végre folytathattuk utunkat, mehettünk haza. Egyébként mindeközben csak két kötélbe akadás volt, Bátor és Arak, ők sem súlyosan! Igen ám, de a kerék attól még nem ment vissza, műhely meg nem volt nálam!
A kiesett kereket fölkötöttem a csomagrészre - közben halálosan fenyegetve a fogatot, ha netán el merne indulni -, aztán usgyi, húzzuk a csíkot! A jobb villával szó szerint. Az hamar kiderült, hogy azért fölázott, puha talajon így húzni a fél kocsit eléggé nem jó. Főleg mert emiatt én olyan indiai táncosnő pózba voltam kénytelen merevedni, h. minden hastánctanár sírt volna az örömtől. És hazáig előttünk állt még 8,5 km. Mentünk, haladtunk, de nem volt őszinte a mosolyom. Aztán úgy egy km után már igen, mert elképzeltem, milyen látvány lehetett a búvárbravúrom, meg hogy ez a sánta futam hogy nézhet ki. Fennszóval kacagék vala.
De néha arcomra fagyott a vígság, mert bizony majd kettétörtem ettől a póztól.
Újabb egy km után már megtanultam úgy menni, h. csak a két forgó kerék ér le, vagyis a kocsi bal szélébe húzódva egyensúlyozok, a kutyák fölszabadultan suhannak, a gép meg pisilő kankutya pózban hasítja alattam a hűs leget. Ez megint röhögésre fakasztott, ám közben hamarosan olyan szintre jutottam ebben a kényszerszülte parascooterben, hogy kanyarokat vettünk be gond nélkül.
Már csak 2 km-re voltunk a vágyott hazaéréstől, amikor utolértünk és kikerültünk egy bicajon zsákot toló bácsit, aki így szólt: fiatalúr! nem kell egy szép kutya? Igaza volt, láthatóan abban a pillanatban épp néhány félfülű tanyasi vahurt hiányoltam a legjobban...
Ezek után hazaérni már sima ügy volt, eltekintve attól, h. a mutatványos hazaút egyetlen esését a cél előtt kb. 300 m-rel adtam elő.
Többeknek az a véleménye, hogy kár , hogy nincs meg az egész mozgófilmen... Ha ezt vki filmre vette volna, díjat nyer! A YouTube-on meg az ötből legalább kilenc csillagot kapna a kisfilm. Összesítve a produlciót: 18 km, 100 perc, de ebből min. 20-25 perc a földharcokkal telt. Tehát a kutyák jól mentek - helyenként zavaróan jól! -, csak az irányokkal és a megállásokkal akadt néha egy kis gond... Fiatal, még éretlenek túlsúlya, ekkora és ilyen erejű fogathoz túl könnyű és a jelek szerint nem elég izmos edzőkocsi... Mindig hirdetem, hogy így nem szabad! A jó pap holtig, a fiatal kutyák a hajtó holtáig tanulnak? Mindenki épségben megúszta a kalandot, ami egy ilyen napon már önmagában világszám! Tadamm! Akarom mondani: Tadadamm! (-tadadamm-tadadamm!) :)

Egy kutyaszántúra margójára

BOB — Tue, 01 Dec 2009 09:44:54 GMT

Egy olyan fagyos őszi napon,mint a mai, az ember ahogy kinéz az ablakon, egy fura érzés fogja el. Már hideg kék az égbolt, a szürke felhők sietve jönnek-mennek a dolgukra és én arra gondolok, hogy a Hargitán már havazik. Valószínű, hogy a Bucsinon is fehérbe borult a táj. Izgatottan várja az egész csapat a telet és az ilyen hideg őszi napok csak fokozzák ezt az érzést. Ilyenkor érdemes elmerülni az emlékek kútjában és felidézni néhány kutyaszánozást. A kutyaszán túra van akiben félelmet kelt, van aki egész életében vágyik rá, hogy kipróbálja és van aki csak legyint, hogy ezek sem teljesen normálisak... Hát lehet, hogy igaza van, de hogy nem, az biztos. A kutyaszánozás egy életre szóló élmény. Aki leszáll a kutyaszánról egy túra után, hónapokig ott vibrál benne az emlék és alig várja a következő telet, hátha alkalma nyílik ismét kipróbálni. Életem első kutyaszánozása igen izgalmasra sikeredett. '96 telén, az Alpokalja egy rejtett zugában került sor erre az eseményre. Bálint akkor már évek óta foglalkozott a kutyaszánozással, Magyarországon ez a sport még igencsak gyerekcipőben járt és én akkor találkoztam először dolgozó huskykkal. Őrült, Whisky,Kuma és Platón alkották a csapatot. Már napokkal előtte megbarátkoztunk, de ez nem sokat jelentett, hiszen nem ez volt a lényeg. A huskyk alapvetően roppant barátságosak az emberekkel szemben, a szakmájuk szépsége a rohanásban, a km-ek, hegyek, völgyek legyőzésében rejlik. Azonban ráállni a kutyaszánra egyszerűnek tűnik. Egyszerű is, csak épp rajtmaradni nem volt könnyű. Szánkózni rengeteget szánkóztam gyerekkoromban, kifejezetten ügyes voltam ebben a roppant kellemes időtöltésben (anyukám túlzottan nem rajongott amikor csuromvizesen, átázva-átfázva és nagyon vidáman hazaérkeztem az egész napos szánkózásból). Mondanom sem kell, semmit sem ért az ezirányú tapasztalatom. Bálint rövid oktatást tartott a számomra, felállított a szán végébe, elmagyarázta, hogy a testsúlyom áthelyezésével tudom majd irányítani a szánt a kanyarban, megmutatta, hogyan kell fékezni stb, aztán elindította a fogatot. Mivel igen mély volt a hó és csak négy kutya volt befogva, Bálint egy ideig mögöttem állt a szánon, aztán leugott, hogy kicsit nehezek vagyunk ketten, majd ő kocogni fog. Csak kocogott volna, mert a kutyák nem hallották azt az elképzelését, hogy szép lassan fognak majd a hóban futni. A túrázást egyáltalán nem megvető ebek erre a hirtelen súlykönnyebbségre kilőttek, mint a nyíl és elszáguldottak velem. Ááááááááááuuuuuhhhhhhhhhhhh!!!! - Gőzöm sem volt róla, hogy merre kell menni, mit kell ilyenkor csinálni azon kívül, hogy ne essek le. Görcsösen kapaszkodtam és a szél zúgásától nem hallottam, hogy Bálint messze mögöttem a "Balra!" vezényszót kiáltja. Őrült, a fogat vezérkutyája azonban sokkal jobb hallással és persze rutinnal rendelkezett, mint én. A megszokott útvonalon egy hirtelen bal kanyar következett, amit a fogat vágtában igyekezett bevenni. Mivel nem voltam felkészülve a hirtelen irányváltásra és még soha életemben nem kanyarodtam kutyaszánnal, bebizonyítottam,hogy a fizika törvényei rám is érvényesek. A centrifugális erő feltalálója gratulálhatott volna, olyan szép ívben estem le a szánról. Szerencsére a biztonsági bekötő kötél a karomra volt hurkolva, így nem futott el a fogat nélkülem. Csak velem. Én szépen vitorláztam mögöttük, hol arcomra fordulva, hol pedig a hátamon csúszva tanulmányozhattam az útszéli bokrok szépségét. Néhány másodperc múlva - nekem éveknek tűnt - Bálint "Állj!" vezényszavára szépen meg is álltak a huskyk és párom nagy lihegve befufott. Miután kibogozott a tüskés bokrok öleléséből és meggyőződött róla, hogy semmi bajom, felállított és kivetkőztetett hóember mivoltomból. A túrát aztán együtt folytattuk tovább esésmentesen. Lehet, hogy néhányan megfutamodtak volna ezek után a további próbálkozástól, de én nem beleestem, hanem beleugrottam a kutyaszánozás hálójába. Rabságom azóta is tart töretlenül :o)

Egy kis dér, egy kis remény

BOB — Sat, 31 Oct 2009 07:57:11 GMT

Ma reggel, ahogy kinéztem az ablakon, fehérbe borult a táj.
Nos ez természetesen költői túlzás volt, de fehéret tényleg láttam és nemcsak a Sunka,Duhaj és Arak bundáját. Az udvarunk - ami szerencsére elég terjedelmes méretű - dérlepte volt, ami a hangulatunk szintjét jelentősen emelte. A szuper hőmérőnk azt jelezte, hogy éjjel -4 fok volt, ami valóban reményteljes. Még Bence fiúnk is ugrált örömében és megjósolta, hogy idén sok hó fog esni. Reméljük igaza lesz.
Az elmúlt napokban elég bizonytalan volt az időjárás. Mire észbe kaptunk volna, hogy most aztán usgyi, befogás és edzés, már a napocska erősen sütött és várható volt, hogy a hőmérséklet rohamosan emelkedik. Mindig korán reggel fogtunk be, hisz ez volt az egyetlen megoldás.
Most végre itt a hideg. Napközben is csak néhány fok van, éjjel pedig -6!
Ez már reményteljes!

Visszajönnek újra a hideg napok

BOB — Sat, 24 Oct 2009 19:17:18 GMT

Nagy várakozással nézünk az ősz elébe. Az első fele- nemhiába nevezik indián nyárnak- elég meleg volt. Nem sok lehetőséget adott a kutyafogatos edzésre. Pedig az ebek már egyre türelmetlenebbek, a tétlenséget nehezen viselik. Teljesen igazuk van, hiszen minél többet kellene edzeni, túrázni.

Az ebecskék tulajdonképpen indikátorként viselkednek. Mindél lejjebb kúszik a hőmérő higanyszála, annál izgatottabbak lesznek és annál jobban követelik a rohanást, edzést, túrát. Mi szívünk-lelkünk kitéve igyekezünk a kívánságukat teljesíteni, hiszen ez nemcsak nekik, hanem nekünk is nagy öröm és nagyon jó időtöltés. Egy család, egy csapat vagyunk tagadhatatlanul.

A kerekes kocsis edzéseknek is megvan a maga feelingje. Nincs ugyan hó, de olyan szép tájakon járunk, hogy kárpótol bennünket. Beépített őzek, nyulak várják a fogatot, hogy aztán eszeveszetten rohanjanak velünk párhuzamosan vagy épp a kutyák orra előtt átugrálva az úton. A csapat persze tudja, hogy hámban munka van és nem vadászunk, de azt senki sem tiltja, hogy a sebességet növeljék és hatalmas iramban rohanjanak - szerencsére az úton. Persze ennek előzményei vannak, hiszen a vezérkutyának meg kell tanulnia a fogatot az úton tartani, irányba fordulni stb. A csapatkutyáknak is tökéletesen tisztában kell lenni azzal, hogy a vadászat tiltott és a gazda parancsa az amit szem előtt kell tartani. Akár birkák kelnek át előttünk, akár maga az ördög, akkor is arra megyünk, amit a hajtó mond.

Ők azért lelkesen rohannak legyen nyár vagy tél, hegy vagy völgy, a közös munka a lényeg és a közös együttlét.

Szürkeség

BOB — Sun, 11 Oct 2009 10:04:04 GMT

Ma, ahogy kinézek az ablakon, csak azt látom, hogy szürke az égbolt, csepereg folyamatosan az eső és a kutyák összegömbölyödve alszanak, mit sem törődve az esővel. Lehet, hogy ez csak engem zavar ennyire?
Nagyon vágyom már a hideg kék téli égbolt látványára vagy arra a szürkeségre, amely teljesen elborítja az égboltot télen és jó kis hóviharral fenyeget. A tél minden arcát szeretem. Azt is amikor kék az ég és szikrázóan süt a nap, de fogvacogtató hideg van és csikorog a lábunk alatt a hó, azt is, amikor dühöng a szél és az arcunkba, szemünkba vágja, csapja az apró szilánkokhoz hasonló hópelyheket. Persze szeretem a csendes arcát is, amikor suhanunk a szánon, előttünk a kutyák ritmusosan mozgó háta, ahogy ügetnek és látni a testükből felszálló párát.
Most ez még csak az elmúlt telek emléke, de már nem kell talán túl sokat várni arra, hogy ismét a bőrömön érezhessem a hideget, a havat, az apró jégkristályokat és a szívemben pedig azt az örömöt, amit a kutyaszán túrák kimondhatatlan hangulata, leírhatatlan fantasztikuma okoz.
Már október van! Még egy hideg, szeles, talán ködös november és aztán itt van az első téli hónap!!!
Jó emlékezni akár a télre, akár a tavaszra, amikor az aprótalpú kiskutyák meghódították a világot jelentő udvart. A felnőttekkel is lehetett edzeni amig meg nem érkezett a forró nyár. Most igzatottan várja az egész csapat a hűvös időt. Hát ülünk és drukkolunk..