Egy olyan fagyos őszi napon,mint a mai, az ember ahogy kinéz az ablakon, egy fura érzés fogja el. Már hideg kék az égbolt, a szürke felhők sietve jönnek-mennek a dolgukra és én arra gondolok, hogy a Hargitán már havazik. Valószínű, hogy a Bucsinon is fehérbe borult a táj. Izgatottan várja az egész csapat a telet és az ilyen hideg őszi napok csak fokozzák ezt az érzést. Ilyenkor érdemes elmerülni az emlékek kútjában és felidézni néhány kutyaszánozást. A kutyaszán túra van akiben félelmet kelt, van aki egész életében vágyik rá, hogy kipróbálja és van aki csak legyint, hogy ezek sem teljesen normálisak... Hát lehet, hogy igaza van, de hogy nem, az biztos. A kutyaszánozás egy életre szóló élmény. Aki leszáll a kutyaszánról egy túra után, hónapokig ott vibrál benne az emlék és alig várja a következő telet, hátha alkalma nyílik ismét kipróbálni. Életem első kutyaszánozása igen izgalmasra sikeredett. '96 telén, az Alpokalja egy rejtett zugában került sor erre az eseményre. Bálint akkor már évek óta foglalkozott a kutyaszánozással, Magyarországon ez a sport még igencsak gyerekcipőben járt és én akkor találkoztam először dolgozó huskykkal. Őrült, Whisky,Kuma és Platón alkották a csapatot. Már napokkal előtte megbarátkoztunk, de ez nem sokat jelentett, hiszen nem ez volt a lényeg. A huskyk alapvetően roppant barátságosak az emberekkel szemben, a szakmájuk szépsége a rohanásban, a km-ek, hegyek, völgyek legyőzésében rejlik. Azonban ráállni a kutyaszánra egyszerűnek tűnik. Egyszerű is, csak épp rajtmaradni nem volt könnyű. Szánkózni rengeteget szánkóztam gyerekkoromban, kifejezetten ügyes voltam ebben a roppant kellemes időtöltésben (anyukám túlzottan nem rajongott amikor csuromvizesen, átázva-átfázva és nagyon vidáman hazaérkeztem az egész napos szánkózásból). Mondanom sem kell, semmit sem ért az ezirányú tapasztalatom. Bálint rövid oktatást tartott a számomra, felállított a szán végébe, elmagyarázta, hogy a testsúlyom áthelyezésével tudom majd irányítani a szánt a kanyarban, megmutatta, hogyan kell fékezni stb, aztán elindította a fogatot. Mivel igen mély volt a hó és csak négy kutya volt befogva, Bálint egy ideig mögöttem állt a szánon, aztán leugott, hogy kicsit nehezek vagyunk ketten, majd ő kocogni fog. Csak kocogott volna, mert a kutyák nem hallották azt az elképzelését, hogy szép lassan fognak majd a hóban futni. A túrázást egyáltalán nem megvető ebek erre a hirtelen súlykönnyebbségre kilőttek, mint a nyíl és elszáguldottak velem. Ááááááááááuuuuuhhhhhhhhhhhh!!!! - Gőzöm sem volt róla, hogy merre kell menni, mit kell ilyenkor csinálni azon kívül, hogy ne essek le. Görcsösen kapaszkodtam és a szél zúgásától nem hallottam, hogy Bálint messze mögöttem a "Balra!" vezényszót kiáltja. Őrült, a fogat vezérkutyája azonban sokkal jobb hallással és persze rutinnal rendelkezett, mint én. A megszokott útvonalon egy hirtelen bal kanyar következett, amit a fogat vágtában igyekezett bevenni. Mivel nem voltam felkészülve a hirtelen irányváltásra és még soha életemben nem kanyarodtam kutyaszánnal, bebizonyítottam,hogy a fizika törvényei rám is érvényesek. A centrifugális erő feltalálója gratulálhatott volna, olyan szép ívben estem le a szánról. Szerencsére a biztonsági bekötő kötél a karomra volt hurkolva, így nem futott el a fogat nélkülem. Csak velem. Én szépen vitorláztam mögöttük, hol arcomra fordulva, hol pedig a hátamon csúszva tanulmányozhattam az útszéli bokrok szépségét. Néhány másodperc múlva - nekem éveknek tűnt - Bálint "Állj!" vezényszavára szépen meg is álltak a huskyk és párom nagy lihegve befufott. Miután kibogozott a tüskés bokrok öleléséből és meggyőződött róla, hogy semmi bajom, felállított és kivetkőztetett hóember mivoltomból. A túrát aztán együtt folytattuk tovább esésmentesen. Lehet, hogy néhányan megfutamodtak volna ezek után a további próbálkozástól, de én nem beleestem, hanem beleugrottam a kutyaszánozás hálójába. Rabságom azóta is tart töretlenül :o)